4.Rész

A földrengéseket túléltük.

Tina gatyája kiszakadt a térdrészénél, Oli könyöke vérzett, a többiek meg pár horzsolással úszták meg. Nekem a bokám sajgott, de mikor menekülni kell, akkor muszáj futnom, vagy egy fa üt bele a sárba. Szóval, inkább a kevésbé fájdalmas variációt választottam.
- És most merre?- kérdeztem- A semmi közepén vagyunk, nincs üzemanyagunk, kajánk és ha jól gondolom, mindjárt jön a következő csapás. Valakinek ötlete?
Mindenki hallgatott. Gőzünk sincs, hogy merre menjünk. A telefonjaink továbbra se működnek, szóval segítséget se tudunk hívni. Jaj, csak remélem anyáék jól vannak!
Hangokra lettünk figyelmesek.
Pontosabban lónyerítésekre, ami egyenesen az erdőből hallatszott. Tinára néztem, aki összerezzent a hangoktól.
- Nyomás!- kiáltotta hirtelen és megindult az erdő felé.
Én azonnal utána eredtem, mert tudtam, hogy mit akar. Már kiskora óta imádja a lovakat és a mai napig nagyszerű lovas. Engem is megtanított lovagolni a nyár elején, de még mindig nem vagyok annyira jó, mint ő.
- Hova megy?- kérdezte tőlem Jona, aki lihegve rohant a hangok irányába.
- Majd meglátod- szóltam, levegő után kapkodva.
Nem sokára a sok fa közül feltűnt egy kis tanya. Egy nagy istálló és egy ház volt ott.
- És hogyan tovább, Mrs Mesterlovász?- kérdezte Matt, mikor észrevette a kerítést.
- Átmászunk- vágta rá Tina és a cipője orrát belenyomta az egyik rács közé. Átdobta  a lábait a kerítésen és ránk nézett- Na, gyerünk!
A példáját követve, mi is átmásztunk és az istálló felé vettük az irányt. Legalább tíz boxot találtunk, bennük pedig a lovak dühösen nyerítettek.
- Azta! De szépek!- áradozott Tina, majd miután rájött, hogy mennünk kéne, hozzátette:- Marcy, segíts felnyergelni a lovakat- szólt rám.
- Oké- válaszoltam és egy gyönyörű deres lovat vezettem ki a boxából.
- Addig mi szétnézünk a házban- szólt Oli. Csak biccentettem és felraktam a lóra a nyerget.
Tinával mindenki számára felnyergeltük a lovakat és kivezettük az udvarra őket.
A fiúk akkor jöttek ki három hátizsákkal, ami megvolt tömve teljesen.
- Na?- kérdeztem és az egyik lovat átadtam Olinak.
- Egy idős pár lakott itt. Mindketten meghaltak- jelentette ki, arcáról semmit nem tudtam leolvasni.
Nem válaszoltam semmit, mert nem tudtam mit. Nekünk mennünk kell, nincs idő mással foglalkozni.
A ház ajtaja kicsapódott, mikor egy kisfiú hangosan sírva rontott ki rajta.
- Segítség!- üvöltözte.
Gondolkodás nélkül odaléptem a fiúhoz, lehajoltam hozzá és ő egyenesen a nyakamba szökött.
- Nyugodj meg!- csitítattam, miközben sírt. Nyolc éves lehetet, de a korához képest alacsony is.
- Mi történt?- kérdezte Oli.
- A nagyszüleim...- sírt- Meghaltak- bömbölte.
Tinára néztem, aki döbbenten figyelt minket.
- Oké. Gyere velünk- szóltam.
Nem voltam az a profi lovas, de nem hagyhattuk itt a gyereket. Felültettem az én lovamra és én is felszálltam rá.
- Oké. Szorosan fogj- néztem rá.
- Marcy, leeshet- szólt Tina.
- Nem fogok- szippogta a gyerek- Már tudok lovagolni. A nagypapa negtanított- mondta és újból elsírta magát.
- Hogy hívnak?- kérdeztem, míg Jona kinyitotta a kaput és ő is felült a lovára.
- Brandon- válaszolta.
- Oké, Brandon- jegyeztem meg a nevét- A szüleid?
- Los Angeles-ben laknak.
Los Angeles nem lehetett innen messze, mert mi is ott laktunk. Egy órás volt az út idáig, szóval nem lehetünk messze az otthonunktól.
- Jó. Hazaviszűnk téged. Rendben?- kérdeztem.
- Ühüm- biccentett.
A ló oldalába rúgtam gyengéden, mire az megindult lépésben.

Irány Los Angeles.