4.Rész

A földrengéseket túléltük.

Tina gatyája kiszakadt a térdrészénél, Oli könyöke vérzett, a többiek meg pár horzsolással úszták meg. Nekem a bokám sajgott, de mikor menekülni kell, akkor muszáj futnom, vagy egy fa üt bele a sárba. Szóval, inkább a kevésbé fájdalmas variációt választottam.
- És most merre?- kérdeztem- A semmi közepén vagyunk, nincs üzemanyagunk, kajánk és ha jól gondolom, mindjárt jön a következő csapás. Valakinek ötlete?
Mindenki hallgatott. Gőzünk sincs, hogy merre menjünk. A telefonjaink továbbra se működnek, szóval segítséget se tudunk hívni. Jaj, csak remélem anyáék jól vannak!
Hangokra lettünk figyelmesek.
Pontosabban lónyerítésekre, ami egyenesen az erdőből hallatszott. Tinára néztem, aki összerezzent a hangoktól.
- Nyomás!- kiáltotta hirtelen és megindult az erdő felé.
Én azonnal utána eredtem, mert tudtam, hogy mit akar. Már kiskora óta imádja a lovakat és a mai napig nagyszerű lovas. Engem is megtanított lovagolni a nyár elején, de még mindig nem vagyok annyira jó, mint ő.
- Hova megy?- kérdezte tőlem Jona, aki lihegve rohant a hangok irányába.
- Majd meglátod- szóltam, levegő után kapkodva.
Nem sokára a sok fa közül feltűnt egy kis tanya. Egy nagy istálló és egy ház volt ott.
- És hogyan tovább, Mrs Mesterlovász?- kérdezte Matt, mikor észrevette a kerítést.
- Átmászunk- vágta rá Tina és a cipője orrát belenyomta az egyik rács közé. Átdobta  a lábait a kerítésen és ránk nézett- Na, gyerünk!
A példáját követve, mi is átmásztunk és az istálló felé vettük az irányt. Legalább tíz boxot találtunk, bennük pedig a lovak dühösen nyerítettek.
- Azta! De szépek!- áradozott Tina, majd miután rájött, hogy mennünk kéne, hozzátette:- Marcy, segíts felnyergelni a lovakat- szólt rám.
- Oké- válaszoltam és egy gyönyörű deres lovat vezettem ki a boxából.
- Addig mi szétnézünk a házban- szólt Oli. Csak biccentettem és felraktam a lóra a nyerget.
Tinával mindenki számára felnyergeltük a lovakat és kivezettük az udvarra őket.
A fiúk akkor jöttek ki három hátizsákkal, ami megvolt tömve teljesen.
- Na?- kérdeztem és az egyik lovat átadtam Olinak.
- Egy idős pár lakott itt. Mindketten meghaltak- jelentette ki, arcáról semmit nem tudtam leolvasni.
Nem válaszoltam semmit, mert nem tudtam mit. Nekünk mennünk kell, nincs idő mással foglalkozni.
A ház ajtaja kicsapódott, mikor egy kisfiú hangosan sírva rontott ki rajta.
- Segítség!- üvöltözte.
Gondolkodás nélkül odaléptem a fiúhoz, lehajoltam hozzá és ő egyenesen a nyakamba szökött.
- Nyugodj meg!- csitítattam, miközben sírt. Nyolc éves lehetet, de a korához képest alacsony is.
- Mi történt?- kérdezte Oli.
- A nagyszüleim...- sírt- Meghaltak- bömbölte.
Tinára néztem, aki döbbenten figyelt minket.
- Oké. Gyere velünk- szóltam.
Nem voltam az a profi lovas, de nem hagyhattuk itt a gyereket. Felültettem az én lovamra és én is felszálltam rá.
- Oké. Szorosan fogj- néztem rá.
- Marcy, leeshet- szólt Tina.
- Nem fogok- szippogta a gyerek- Már tudok lovagolni. A nagypapa negtanított- mondta és újból elsírta magát.
- Hogy hívnak?- kérdeztem, míg Jona kinyitotta a kaput és ő is felült a lovára.
- Brandon- válaszolta.
- Oké, Brandon- jegyeztem meg a nevét- A szüleid?
- Los Angeles-ben laknak.
Los Angeles nem lehetett innen messze, mert mi is ott laktunk. Egy órás volt az út idáig, szóval nem lehetünk messze az otthonunktól.
- Jó. Hazaviszűnk téged. Rendben?- kérdeztem.
- Ühüm- biccentett.
A ló oldalába rúgtam gyengéden, mire az megindult lépésben.

Irány Los Angeles.

3.Rész

Ez már nem semmi.

Egy napra jöttünk el otthonról, hogy megnézzük a BMTH koncertet és repülő izék jelennek meg az égen, a jégeső szakad, a telefonok nem működnek és kezdek éhes lenni.
- Éhes vagyok- jelentettem ki.
A banda tagjai amolyan "Lehet, hogy meghalunk és a te legnagyobb problémád az, hogy éhes vagy?" pillantásokat szórtak felém, míg Tina egy "tipikus Marceline" vállrántással kivett a kis oldaltáskájából egy csomag mogyorót.
A kezembe nyomta és én tömni kezdtem magamba a sós golyókat.
- Még mindig korog a kicsi Marcy pocija?- fordult hátra Oli és vigyorogva nézte, ahogy eszek.
- Haha. Vicces vagy- beszéltem mogyoróval megtömött szájjal.
- Örülök, hogy ilyen jól szórakoztok, de van egy kis probléma- szólt Matt.
Mindenki ránézett, majd mikor a kocsi megállt és Matt cifra káromkodásait meghallottuk, rájöttünk, hogy elfogyott a benzinünk.
- Koncert előtt nem tankoljátok meg ezt a tragacsot?- idegeskedett Tina a megszokott, brutálisan őszinte stílusában.
- A tragacsból mindjárt kirepülsz, ha csak jártatni tudod a szájad- szórt szikrákat Lee.
- Na, nyugi van- álltt fel Oli az anyósülésről- Inkább ki kéne valamit találnunk. Nem maradhatunk itt.
Csend lett.
Mindenki magába roskadva gondolkodott. Senkinek nem volt ötlete, hogy most mihez kezdhetnénk.
- Mennyire esik?- kérdeztem hirtelen.
Jona kinyitotta a kisbusz ajtaját, majd válaszolt.
- Nem vészes. Legalábbis, nem ver agyon- mondta.
Megint csend.
Csak a saját szívdobogásom hallottam, míg zajra lettem figyelmes.
- Ez meg mi a franc?- kapta fel a fejét Curtis.
Oli nyitotta ki ezuttal a furgon ajtaját, majd riadt arccal ránk nézett.
- Földrengés. Mindenki, kifelé!- kiáltotta.
Tina megragadta a karom és kirántott a kisbuszból. A fiúk is mind jöttek utánunk.
- Nyomás!- szólt Mattew és a közeli erdő felé vettük az irányt.
Mindenki csak szaladt és szaladt, ahogy a lába bírta.
- Basszus, én ezt nem bírom- állt meg Tina.
- Gyere már!- szóltam rá és visszarohanva hozzá, megfogtam a kezét és elkezdtem ráncigálni. Ő megakadt a cipőfüzőjében és elhasalt.
- A francba már!- kiáltotta és feltápászkodott.
Erőt vettünk magunkon és tovább rohantunk az erdőbe.

Mikor megálltunk egy fánál, akkor fogtam fel teljesen, hogy a világ körülöttünk dől össze.

2.Rész

És igazam volt.

Az eső ezerszer jobban szakadt és a mini-jéglabdák mindent elárasztottak. Még most se tudom felfogni, hogy mi folyik itt.
Egyik pillanatban még a koncerten ugrándozok, a másikban pedig egy kisbusz csomagtartójában ücsörgök és a száguldó kakikat kémlelem.
Eszembe jutott a mobilom és a táskámból kikapva hívtam anyuékat.
- Anya, jól vagytok?- támadtam le azonnal.
- Kicsim, mi a baj? Mi történt?- kérdezte döbbenten.
Oriási kő esett le a szívemről. Vagyis, valamennyire megkönnyebbültem, de a tudtam, hogy a repdeső valamik valahol be fognak csapódni.
- Anya, figyelj. Valami nagyon furcsa dolog történik. Egy csomó üstökös száguld az égen és valahol be fognak csapódni. Keressetek egy biztonságos helyet és vigyázzatok egymásra.
- Marceline, mondd jól vagy?- szakított félbe.
- Basszus, nem vicceltem. Egy csomagtartóban nyomorgok Tinával. Oriási jégeső van. Hamarosan az üstökösök biztosan, hogy elérnek hozzátok- magyaráztam.
- Nikki, te ugye most csak vicc...- kezdett bele, de a vonal megszakadt. Lemerült a telefonon. Pedig a koncert előtt töltöttem fel!
- A francba- sóhajtottam.
- Lemerültem. Add a telód, hívjam fel anyáékat.
- Lemerültem- kezdtem dörzsölni az arcom.
- Fú basszus. Mi lesz velünk?- támasztotta a fejét az ülés hátának.
Erre már nem tudtam válaszolni, ugyanis hangokra lettem figyelmes.
- Gyorsan, be a buszba!- szólt egy férfias hang.
A kisbusz első ajtói kinyitódtak és legalább hat személy ült be. Mind a hatan ziháltak és mélyen beszívták a levegőt. Tinával elkerekedett szemekkel néztünk egymásra. Én feltérdeltem és az ülések fölött meglestem, hogy kikkel is vagyunk ebben a vacak kisbuszban.
- Ezt nem hiszem el!- üvöltöttem, mire hirtelen Tina nyomta a kezét a számra.
- Kussolj már!- sziszegte, de hiába.
Az üléseken a BMTH ücsörgött újjatlan pólókban megfagyva és megázva. Hirtelen olyan boldogság árasztott el, hogy a szemem megtelt könnyel. A legközelebb ülő srácnak borultam a nyakába, aki nem más, mint Oli volt.
Az összes srác felvont szemöldökkel figyelt, majd Tina is előbukkant. A jégeső viszont megállás nélkül esett, hangos ricsajt csapva.
- Kézcsók. Nagyon sajnáljuk, de muszáj volt ebbe a csotrogányba másznunk, mivel nem volt más menedék. És azt is sajnálom, hogy Marceline ilyen hevesen valósággal letépi Oli fejét a helyéről- hadarta Tina, közben leporolta a ruháját.
A tekintetemmel szikrákat szórtam Tina felé, de nem figyelt rám. A fiúk szóhoz se jutottak, még mindig megdermedve álltak, míg végül Oli lefosztotta magáról a karjaim.
- Kik vagytok?- törte meg a csendet Jona.
- Hogy kik vagyunk mi? A legnagyobb BMTH fanok- bólogattam.
- Minden rajongó annak tartsa magát- húzta féloldalas mosolyra a száját Oli.
Uram, ez még aranyosabb volt, amit a képeken lehetett látni. Oké, azt hiszem itt, helyben meghalok ettől a mosolytól.
- Oké. Akkor ő Marceline, én meg Tina- mutatkozott be helyettem is drága barátnőm.
Ekkor egy kis csilingelő hangra lettünk figyelmesek. Matt telefonja volt.
- Lemerültem- közölte.
Nem sokára mindenki telefonja elkezdett zenélni, ami azt jelentette, hogy mindenki lemerült.
- Ti is?- kérdezte Jona.
Mj Tinával csak egyet bólintottunk.
- Oké. Szerintem induljunk, mert újabb üstökösök közelednek- szólt Oli.
- Jó terv- bólintott Tina.
Matt beült a volán mögé és beindította a kisbuszt. Mi is helyet foglaltunk, míg Oli az anyósülésre huppant le. Én próbáltam kiélvezni a pillanatot és visszafolytani a vigyorgásom- kevés sikerrel.

És együtt voltunk. Én, Tina és a BMTH...

1. Rész

Az egész a koncerten kezdődött.

Az első sorban ugráltam és üvöltöttem a Sleepwalking dalszövegét. A hangszálaim teljesen kikészültek, a torkom is kiszáradt, de ennek ellenére lelkesen énekeltem. Oli fantasztikusan énekelt, a többiekről nem is beszélve. A koncerten résztvevők 99.9 százaléka már lefejelt, leöntött sörrel vagy éppen a cigarettájával okozott egy-két harmadfokú égési sérülést a bőrömön.
A körülményekhez képest viszont fantasztikusan éreztem magam. Életem első Bring Me The Horizon koncertje, remélem nem az utolsó.
Oli énekelt. Az isteni hangját kiválóan felhasználta és a legjobb éléményekkel gazdagított mindenkit.
Elkezdte a tomboló tömeget pásztázni szemeivel. Az első sorban kezdte, majd a tekintete megállapodott rajtam. Nem is gondolkodtam, a sörös korsóm eldobtam (a tartalmával együtt) és eg szivet formálva ujjaimból Oli felé mutattam.
Kit érdekel, ha hűlyének néz? Őrült rajongójuk vagyok, ennyit megszabad tennem. Úgyis elfelejti, mivel nem csak én vagyok az egyetlen 17 éves lány, aki ilyent művelt a koncerten.
A szív láttára Oli elmosolyodott és becsukta a szemét, majd mosolyogva továb énekelt. A dal végén oriási tapsvihar keletkezett, mindenki üvöltött és sikoltott. Én is így tettem.
Jött az utolsó dal. Go to hell, for heaven's sake. A tömeg ismét ritmusos ugrálásba és tapsba kezdett, míg én a könnyeimet visszatartva próbáltam kiélvezni az utolsó dalt. Szemeim lecsukódtak a napszemüvegem mögött.
Aztán olyan történt, amire nem számítottam. Sőt, nem is voltam felkészülve rá. Nem, Oli nem mondta be, hogy az első sorban a legőrültebb lányt, aki szívet mutatott neki elveszi feleségül.
Az égen egy valami iszonyatos gyorsasággal száguldott. Valami barna, ami kigyulladt. Nem hittem a szemeimnek. Mi a franc?! Oriás-kaki? Mi az isten?
A koncert leállt, mire a tömeg pánikba esett és eszeveszett rohanásba próbáltak menekülni.
- Mennünk kell!- ragadta meg Tina a kezem.
- Mi? De a koncert...- próbáltam ellenkezni.
- Gyere már!- rángatott el és a rohanó emberek között utat tört magának.
A banda felé néztem, akik sietősen elhagyták a színpadot. Tovább nem láttam , hogy mi történik, mivel újjabb barna, tüzes valami suhant át az égen.
Viszont most az ég is beborult. Fekete felhők töltötték meg a tiszta eget és villámokat szórtak. Az eső is elkezdett szakadni, mire az emberek nagyobb pánika törtek ki.
- Mi a f@sz van már?- tágult ki Tina szeme.
- Úristen- kaptam a szám elé a kezem. Jégeső. A nyakunkba szakadt a milliónyi kis jéglabda, ami kellemetlenül esett a nyár kellős közepén.
Tina ismét rángatni kezdett és egy kisbusz kitárt csomagtartójába lökött be.
- Nyomás- taszított meg és beestem a csomagtartóba. Utánam ő is beszállt, és kényelembe helyezkedtünk.
- Marcy, mi a franc folyik itt?- kérdezte Tina, hangjában hallatszott a rettegés.
- Nem tudom- temettem a kezembe az arcom. Nem akartam látni, ahogy az emberek menekülnek. Hogy oriás-kakik suhannak át az égen. Hogy a koncertnek vége és soha a büdös életbe nem látom a Bring Me The Horizont.

Egy biztos. Ezen a napon valami meg fog változni...

A BLOG PÁR HÉTEN BELÜL MEG FOG NYÍLNI